8. rész

Heyaaa mindenki :)
Ez a rész úgy érzem nem lett valami izgalmas, de azt hiszem szükségesek a történetembe az ilyenfajta részek. Úgy mond átvezető szakaszok. Vagymik És azt ugye tudjátok hogy alig van időm, és elég nehéz összehoznom részeket, ezért sajnálom. :(. De azthiszem a következő résztől kezdődnek az izgalmak. :D
 És a plusz pedig az első fele a résznek. Egy nagyon aranyos lánynak, Lu  blogjának főszereplője, Ivy fogja kitölteni a vak lány szerepét.
 Ha többet szeretnél megtudni Ivyról, olvasd el ezt a blogot ----> http://mynameisivyandthisismylife.blogspot.hu/
Szerintem nagyon aranyos, különleges és érdekes történet, nekem nagyon tetszik, és ha érdekel olvasd el. x
Nem beszélek tovább, várom a kritikákat, esetlek ötleteket. :)
I hope you like it.

(https://www.youtube.com/watch?v=RMONGMDEerI)

*Másnap*

Óvatosan léptem ki a ködös utcára. Bőrkabátomba belefújt a szél, arcomat elterítette a hajam,  így egy pillanat kellett amíg eltakarom rakoncátlan tincseimet. A pórázt erősen megragadtam, és a kutya magától elindult. Már tudta merre kell menni. Tökéletesen tudta az utat, a járda kockáinak kockáit, tudta hol van kedvenc tűzcsapja , melyik az a fa ahova elásta csontjait.

Zsebre dugott kézzel sétáltunk végig a járdán. A már ismerős arcok tűntek fel előttem, akiknek halkan köszöntem. Ők csak rám mosolyogtak, és kedvencükkel együtt elsétáltak mellettem. Fáradtan fordultunk be a sarkon egyenesen a parkba. Olyan 2 körül lehetett, még nem voltak kint olyan sokan. Elengedtem a pórázt, a kutya pedig elfutott, megkeresni játszótársait. Én egy közeli padhoz sétáltam, majd zsebre dugott kézzel leültem. Rutinosan a velem szembe álló ház kertjét figyeltem.

A kislány, Valerie, és anyukája éppen gyöngyöt fűztek a teraszon álló asztalon. A színes golyókkal megtöltött, befőttesüvegekkel telepakolt asztalon alig volt hely, de még az utolsó centimétereket is kihasználva támaszkodott Valerie könyökével. Egyenként csúsztatta zsinórjára a kék, rózsaszín, sárga és zöld színű üveggömböket, anyukája pedig csomózgatta a kötél végét. Minden napjuk hasonlóképp történt. Az anyukával játszanak valamit, ameddig az apa reggel héttől este fél tízig dolgozik, majd amikor a kicsit már lerakták aludni, a házaspár kiül a terasz a hintaágyára, és vörösbort iszogatva beszélgetnek.

Hiányozni fog a mindennapos séta, a mindennapos ücsörgés, a Smith család mindennapjai.

Egy jó ideig nem fogok ide kijönni. És egy jó ideig Felixet sem fogom látni. Hiányozni fog. Ő volt a lelkitársam, neki mindent elmondhattam, hiszen kinek adná tovább? Senkinek. Talán ő az egyetlen élőlény akibe tiszta szívből bízok és szeretek. Vagyis..akibe eddig soha nem csalódtam. Mindig úgy gondoltam hogy az ember egyetlen élőlénybe bízhat és hihet, és ez a kedvence.

Elbambultam a kis "családom" kertjében lezajló dolgokban. Nekem miért nem volt ilyen családom? Együtt, mindörökké? Boldogan? Miért mentek el, miért hagytak egyedül akkor? Várom hogy talán visszatér anya... várom a pillanatot amikor odaszalad hozzám és erősen megszorít, és édes hangján megszólal. A hangja.. az érzés, amikor már a hangjára sem emlékszem. Gyomromba érezte egy nagy darab követ, ami talán soha nem fog eltűnni. Azt szeretném ha az életemet 8 éves koromtól újra kezdhetném. Nem engedném el apát azon a napon a munkahelyére, és talán akkor megmenekülhetett volna. De miért ő? Vajon miért vele csinálta ezt az ég? Megérdemelte vajon ezt a sorsot? A szüleim megérdemelték mindezt? Anya megérdemelte hogy rákos legyen? Egy sebezhető embert támad meg, majd belülről haladva kiírtja minden porcikáját az embernek, végül tönkreteszi, elgyengíti, és azon kapjuk magunkat hogy ott fekszünk az ágyon fekvő hideg test mellett. Ott, abban a pillanatban minden reményemet elveszítettem. Nem létezik olyan hogy sors. Mert ha létezne, nekik nem ilyet adott volna az élet.

 Felhúztam térdeimet, kezemet pedig lábam köré fontam. Szemeim már kipirosodottak, és a hideg szél szárította fel könnyeimet. Valakit éreztem magam mellet vagy közelemben. Komoly fejjel elfordítottam testemet, majd egy lány arcát pillantottam meg. Körülbelül annyi idős lehetett mint én, hasonló kinézetű is volt, stílusban és külsőleg is. Háta közepéig érő világos vörös hajában rejtett szőke tincsei vállán pihentek, szája erősen ki volt húzva piros rúzzsal, szemüvege eltakarta arcának felső részét. A szám remegett, mellette én olyan erőtlennek éreztem magam.

-Te min ábrándozol?-A lány megszólalt, de ugyanolyan testtartásban maradt. Megszeppenve csuktam le szemeimet, majd lelkileg levegőt vettem.

-Az életemen. Azon, vajon hol ronthattam el. Hol kéne újrakezdeni. Te?

-Szintúgy. A múltamon. Hogy vajon akkor azt miért is csináltam. Volt-e értelme?

Halkan felsóhajtottam, kis ideig csöndben ültünk egymás mellett.

-De.. a múlton nem szabad gondolkozni. Az már elmúlt, már vége, nem tudsz vele mit csinálni. Soha nem szabad a múlton agyalnod, az a fontos, mit fogsz a jövőben csinálni, és bízni, hogy csak jóra fordulhat minden.-Halkan, lassan és komolyan beszélt.

-Milyen könnyen beszélsz. Belőlem ezt a hitegetést már réges-rég kiölték.

A lány levette szemüvegét, majd odafordította fejét hozzám. Nem nézett a szemembe, üveges tekintete csak előre bámult.

-Te legalább tudod hogy hogy nézek ki. Én még azt sem tudom én hogy nézek ki. Vagy bárki. Nem, egyáltalán nem beszélek könnyen. Egyszerűen próbálok pozitív maradni.-Előre fordult, és ugyanolyan ülésbe állt vissza hogy az előbb volt.

-Tudod.. a kórházban, ott, akkor, láttam. Láttam egy fél pillanatot. És rájöttem hogy még akármennyi reményem van, csak bízni kell abba, hogy valamikor visszakaphassam a szemem világát. Érted? Soha semmit nem adhatsz föl.

A lány felállt, a botját megfogta, és elindult előre felé. Kifordult az utcából, és teste eltűnt a bokrok mögött.

Elsöpörtem újra szemembe kerülő tincseimet, felálltam és futni kezdtem. Futottam, ahogy bírtam. Amíg a lányhoz nem értem. Megálltam, ő pedig lassan hátrafordult.

-Hogy hívnak?

Csak állt velem szembe, mozdulatlanul. Kisebb levegő vételek után felemelte kicsit fejét és hangom után pillantott.

-Ivy vagyok. Nagyon örültem hogy megismerhettelek.-Felém küldött egy mosolyt, amit viszonoztam.

-Az én nevem Cher. És remélem valamikor még találkozunk.

-Én is remélem.-Fejét oldalra biccentette, majd tovább sétált a kihalt járdán.

**

Végig futottam az utcán, ideges pillantásaimat minden arcon visszakaptam. Ziháltam kopogott bakancsom sarka a kőpadlón, miközben beléptem a hideg tömbház ajtaján, és a lépcső felé igyekeztem. A mellettem elsuhanó embereket hidegen hagyva löktem fel, majd idegesen becsaptam az ajtónkat.
-Az a rohadék Harry. Az a rohadék szemétláda. Volt pofája ott helyben a csajjal szakítani? Ekkora pofája lehet?-Miután lefolytattam magammal a nem túl kedves beszélgetést, nekidobtam a falnak a táskámat.
Rendben Sharks, nyugodj le. Ő csak egy fiú. Mit tudnak tenni egy lánnyal? Egy védtelen, törékeny lánnyal... Nagyon sokat! Szét fogja rombolni a lelkét.

Ujjaim a konyhapulton doboltak, másik kezem pedig a számba volt, lábam fel le mozgott, feszültnek éreztem magam, úgy éreztem valami nyugtatót kéne szednem. A nappalin keresztül odasiettem a polchoz, amiből elvettem a nekem szükséges nyugtatót, és egy gyógyszert be is kaptam majd vízzel leöblítettem a torkom. Kirohantam a kertbe hogy elszívjak egy nekem szükséges másik fajta nyugtatót. Azt óvatosan meggyújtottam  majd beszívtam a nikotint, ami átjárta az egész testem.
-Hiányozni fog ez a ház. Nagyon. Mennyi hülye emlék köt ehhez a helyhez. Aj istenem Clo, kellett nekem ebbe az egész munkás cuccba belemennem. Mi van ha nem is fognak kedvelni? Ha szerintük idegesítő ember vagyok? Vagy ha lefújolnak a színpadról. Vagy bármi hasonló.
Nagy levegőt fújtam, ki számon keresztül, majd elnyomtam a korlát tetején a csikket, és berohantam a házunkba, hogy a bőröndöket előkeressem valahonnan.

Estére készen is lettem a pakolással, legalábbis az én részemről. Mikor épp hogy felhúztam a bőrönd cipzárját, halk ajtó nyitódás után hangos körömkopogást hallottam a nappaliban.
-Hazajöttünk.-Mondta rekedtes hangon Cher.
-Össze kéne pakolnunk. Holnap indulunk is. Remélem tudsz valami normális ruhát összeszedni, ha nem akarod hogy nekem keljen.
-Még mindig nem vagy az anyám-Mordult rám a mögöttem álló lány. Hátra fordultam, és szemei felduzzadtnak, orra kipirosodottnak tűnt, hangja rekedt és gyönge volt, de nem kérdeztem rá. Tudom hogy utálja ha beleszólok bármilyen bajába is.-Várom a napot amikor nem fogsz a gyerekednek hinni. Mert tudod eléggé idegesít.
-Amúgy én miért is érdemlem ki hogy ilyen kedvesen beszélsz hozzám?
-Nem tudom hogy ki volt a köcsög aki köszönés nélkül hagyta ott a munkatársát.
-Jó rendben, ez tényleg bunkóság volt.
-Köszönöm hogy egyet értesz valamiben velem.
Kirobogott az ajtón a koszos barnás lila bőröndöt végig húzva maga mellett, és halkan becsukta ajtaját.
-Mekkora esély van arra hogy valaha megtörjem ezt a lányt?

(https://www.youtube.com/watch?v=-CUvZMJ_OCk)

Igen magyar, de kérlek hallgasd mellé, még ha nehéz is így olvasnod. :)

****

A repülőpályán vagyunk. A csomagok már teljesen fel vannak pakolva a gépre. Összekuporodva várunk, kezemet összekulcsoltam, hisz már teljesen összefagytak ujjaim még a kötött kesztyűk alatt is, de eddig még senki nem jött. Már kezdek unatkozni, ez meddig fog tartani?

-Mads?
Felkapjuk a fejünket. A bandánkat hallottuk. Cloe felugrik és odasiet egy emberhez. Valami fontosról beszélhetnek, mert komoly fejet vág mind a kettő, a férfi artikulál, gesztikulál. Clo csak bólogat, és összekulcsolt kézzel figyeli minden mozdulatát a férfinek..
A lány visszasiet hozzám, és elmondja, hogy nekünk külön gépünk lesz külön osztályon. Kikerekedett szemekkel figyeltem amint minden egyes szavat elismétli. Csak bólogattam, szóltam a fiúknak akik nagy nehezen felálltak, majd leszedtük a másik repülőről a csomagokat, és egyenesen az adott géphez siettünk.
Felszálltunk, majd nagy nehezen el is indultunk. Az első megállónk Amerikában Miami lesz, ahova a következő reggel meg is fogunk érkezni. Új hely, és senki nem ismer minket.
A dalszöveg utolsó sorja nem stimmelt. Nagyban törtem a fejem, vajon mit lehetne írni, mi rímel, mi illik oda? Odafordultam a mellettem ülő emberhez, de csak Greget láttam, ahogy oldalra fordítja fejét, és szép lassan lecsöppen a nyál arcáról. Körülöttem mindenki aludt, csak én szerencsétlenkedtem a dal utolsó sorain. Megfogtam a gitárt, és megpengettem. Az akkordok sem egyeztek a papíron lévőekkel, kiborított. Lehet hogy csak a fáradtság, vagy esetleg az ötlethiány miatt nem megy ez nekem most? Nekem is pihennem kéne? Elfordítottam fejemet, és a kerek kis ablakon keresztül gyönyörűen láttam ahogy elsuhanunk a földközi tenger fölött. Olyan gyönyörű,nyugodt és sima, semmi nem zavarja meg a vizet. Szeretem figyelni a vizet. Bármilyen tengert, tavat, folyót.. Hallgatni ahogy lefolyik a sziklákról egyenesen a tiszta patakba a hideg forrásvíz.
A francba, ki ömlött a víz a gatyámra. Idegesen söpörtem magamról le a vízcseppeket, de már szinte teljesen beszívta nadrágom azt. Felálltam, és megpróbáltam a lehető leghalkabban kikáromkodva kisétálni a mellékhelyiségbe és nadrágot cserélni, de az utamba állt valaki.

-Mit keresel itt?
-Ti mit kerestek itt?
-Ez a gépünk.
-Úgy látszik nem menekülhetsz előlem.
-Én csak normálisan akarok veled beszélni.
-Úgy érzem az interjún ezt megtehetted volna.

Becsaptam az ajtót, és kulcsra zártam azt. Lüktető szívvel húztam le cipzárom majd egyik lábamat kibujtattam a nadrágból, ami már teljesen rátapadt a combomra. Nagy levegő vételek sokaságával húztam fel az immár száraz barna vászonnadrágot, majd visszabújtam bakancsomba. Kezembe kaptam az elázott ruhadarabot, és kezemet halkan nekitapasztottam a fa ajtónak. Fejemmel egyre közelebb hajoltam, és homlokommal nekidöntve hallgattam.
-Tűnj innen, és ne hallgatózz.
Nem jött semmi hang. 2 Perc csönd után hallottam ahogy cipőkopogások után elhagyta a területet. Lenyomtam a kilincset és körbenéztem, átléptem a küszöböt és nagy lendülettel futni kezdtem volna, de valaki visszarántott.
Megfogta a karomat és visszahúzott a mosdóba.

Túl közel voltunk egymáshoz.

-Légyszíves engedj ki..-Remegő ajkakkal, rángatózva ellenkeztem.
-Kérlek Cher, beszéljünk meg mindent.
-Jó, de ne itt, könyörgöm.-Hangom idegességet sugárzott.
Lassan elengedte szorítását karom körül, és fél centi helyet adott, ezzel jelezve azt, hogy kimehetek.
Szemembe lógó hajtincsemet fülem mögé tűrtem, majd szemöldökömet összeráncolva, kifurakodtam a wc-ből.

-Sajnálom.-A hang mögülem jött, és megbánást sugárzott. Nagy levegőt vettem, majd megfordultam.
-Én is.
Mosolygott. Arcom rezdületlenül figyelt előre. Szögegyenes testtel álltam, majd elkaptam fejemet, és gyorsaságot váltva siettem vissza az ülésemhez.

7. rész

Ideges vagyok, legszívesebben elfutnék a világból, valamit muszáj tennem amivel levezetem a dühöm. Nem, ez nem düh, ez megszégyenítés, elsüllyednék szégyenembe... Most jól kéne magamat éreznem, hiszen végre kaptunk egy munkát, de valahogyan ez nekem nem megy, ha ott ül az asztalnál az a személy aki furcsa érzéseket kelt bennem. Szerintem nem is vettem észre hogy megkaptuk, vagy nem kaptuk az állást, nem bírtam odafigyelni. Ezek az érzések.. megőrjítenek, elveszik az életkedvemet. De erről tudom hogy nem Harry tehet. Egyszerűen én. Tudom hogy túlságosan is szeretem, pedig ő már csak barátnak tekint rám. Hisz akkor mit keresett volna ott az a lány mellette?

Aztán mondjuk...

"-Emma, sajnálom, de itt vége. Én.. én nem érzem úgy, hogy több lenne köztünk mint barátság. Ez egy erőltetett kapcsolat. Tényleg sajnálom, csak.. Tudom hogy találnál nálam jobbat. Biztos vagyok benne. Bocsi, de mi végeztünk.."

Miért szakított pont itt? Miért csinálta? A lány zokogva futott ki az ajtón..
Aztán pár percre megállt.

"-Oké Harry, lehet hogy nem én vagyok az igazi, de meddig fogod ezt csinálni? Meddig fogod keresni az igazit? Vagy lehet hogy számodra nincs ilyen? Lehetséges. Nálad nincsen tökéletes. Én bízok benne, hogy megtalálod a számodra legtökéletesebb lányt. De ahhoz talán neked kéne kicsit kevésbé bunkónak és seggfejnek lenned. Viszlát, Styles"

Ez a nap egyre furcsábban indult, mindaddig amíg megláttam egy ismerős arcot.
Óvatosan integettem az asztalnál ülő fiúhoz. Igen... még a nevét is tudom. Azthiszem..Liam. Kérdő tekintettel ránéztem, ő pedig kicsit megrázta a fejét, ezzel jelezve hogy majd később elmeséli. Óvatosan oldalra húztam számat, ő pedig viszonozva rám kacsintott. Végig néztem kik ülhetnek az asztalnál, de megakadt tekintetem a srácnál, aki pár perccel előbb szakított a barátnőjével.

A fiú idegesen kerülte tekintetemet. Én bambultam, elmerültem a szemébe, aztán észbe kaptam, hogy nem is érdeklem őt. Nem értettem hirtelen hangulatváltozását.. Tegnap akkor miért volt velem olyan kedves, olyan megnyugtató? Már nem értek semmit. De tudod mit? Nem, már nem is érdekel. Elkaptam fejem, és én sem próbáltam nem rá nézni. Inkább csak csöndbe fogok ülni a székbe, és megpróbálok nem megszólalni. Nem emlékszek sok mindenre, mert nem voltam teljesen józan. Nem, nem ittam, csak nem érdekelt túlságosan az interjú. Pedig be voltam zsongva.. érdekelt az interjú, a banda.. de a gondolataim elnyomták ezt az érzésemet. Valószínűleg próbáltak beszélni velem, de én csöndben elmélyedtem, merengtem a gondolataimba, ami nem sok jó pontot gyűjthetett a bandánknál.

(https://www.youtube.com/watch?v=O2kXN6Us5JU&feature=related)

Valaki megrázta a kezemet. Rögtön felkaptam a fejem és elnéztem az oldalamra, ahol egy barna szempárral találtam magam szembe. Mosolyra akartam húzni a számat, de valaki megzavart minket.
-Cher, nem megyünk?
-Majd..majd később hazamegyek.
-Ez nem jó ötlet.
-Ne kezd megint Clo! Majd..-Odafordultam a fiúhoz aki zavartan ácsorgott mellettünk majd visszafordultam Clohoz.
-Majd Liam hazakísér.
-Ja hogy ti ismeritek egymást?-Felhúzott szemöldökkel cikázott Clo tekintete a mi tekintetünk között.
-Igen. De most már mehetsz. Még tudom hol lakok.
Clo megfordult és köszönés nélkül távozott. Ez azért elég bunkósság volt, még számomra is. Nagy levegőt vettem majd odafordultam Liamhez.
-Ne is törődj vele. Általában csak velem szokott bunkózni, amúgy nem ilyen. Na, akkor elmegyünk sétálni?
-Hogyne.-Zsebre dugott kézzel kiosontunk az étteremből, majd mikor kiértünk egy pillanatra megálltam, és fejem oldalra fordítottam.
-Tehát akkor... mi mostantól munkatársak vagyunk?
-Mondhatjuk így is-Hatalmas húzódott a szájára, ennyire örült ennek?
Egymás mellett sétáltunk, és úgy döntöttünk hogy elmegyünk várost nézni, de igazából csak beszélni szerettem volna vele. Amíg sétáltunk a járdán több ember megnézett minket, de próbáltam nem foglalkozni a  furakodó tekintetekkel. Csöndbe mentünk egymás mellett, én lehajtott fejjel, ő pedig valószínűleg azt nézte, hogy hol lehetünk, de nem láttam igazán, mivel napszemüvege eltakarta szemeit. 10 perc múlva a fiú kicsit lassította a tempón és odafordult egész testével hozzám.
-Cher, te és Harry mióta ismeritek egymást?
Megtorpantam, és meredt arccal álltam. Gondolataim cikáztak. Egy ideig csak néztem a mellettünk lévő kis parkban futkározó gyerekeket, és egy könnycsepp buggyant ki a szemem alól.

Eszembe jutottak az emlékek.

Nagy levegőt vettem, és követtem szemeimmel a kisfiút és kislányt ahogy kergetőznek anyukájuk körül.
-Hogy mióta? Már egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást. Legjobb barátok voltunk mindig. Leges legjobbak. Sőt, szinte a testvéremnek tekintettem. Benne bíztam meg legjobban egész életembe. Egész életünkön át kísértük egymást, egy óvodába és iskolába is együtt jártunk. Gimibe én később mentem, de akkor is oda, ahova ő, de aztán... tudod én többnek tartottam őt mint barát... és én idióta csak úgy annyiba hagytam az érzéseimet, nem akartam tönkretenni ezt a kapcsolatunkat.. Aztán egyszer Harry bevallotta az érzéseit. És.. tudod ez hosszú. A lényeg hogy gimi óta nem is beszéltünk. Úgy érzem mintha már tök idegenek lennénk. Úgy érzem már soha nem lesz olyan jó a kapcsolatunk mint akkoriba. És ez fáj.. fáj Liam.-Nem bírtam tovább, lehuppantam a földre, és felhúztam a lábaimat, amit a kezemmel összekulcsoltam. Egyre több könnycsepp hullt le az arcomról, Liam pedig odaült mellém, és a minket kikerülő emberek megvető pillantását meglátva, teljesen kiborultam.
-Nézzétek ezt a depis csajt..-haladt el mellettünk egy csapat 15-16 éves fiúcsoport. Összeráncoltam a szemöldököm, és letöröltem a már piros, kisírt szemeimet, majd felugrottam. Kezemet ökölbe szorítottam és ordításra nyitottam a számat.
-Elegem van ezekből a mocsadék emberekből! Nem, ezt nem bírom tovább! Nincs érzésük, és külső alapján választják meg a kurva embereket! Csak elmondom neked, világ: Olyan magasról leszarom hogy mit gondol rólam az összes állat, ez az én életem, és addig nem lehet, érted? Nem lehet véleményt alkotni egy rohadt emberről amíg meg nem ismered. Utálom az összes embert. Miért csinálod ezt velük? Bárki is vagy, Miért teszed őket ilyen gonosszá? -Felnéztem az égre, mint mindig, most is füstös szürke színű ég bolt nézett vissza rám, amit már megszokhattunk Londontól, de most úgy éreztem sötétebb és ridegebb, mint amit valaha is láttam.
-Kész Liam, én összetörtem, próbálok erős maradni, de.. lassan feladom azt a hitemet hogy valaki is szeretni fog.-A földön ülő fiú szomorú tekintete nem sajnálkozó volt, mint a többi emberé, vagy megvető inkább.. nyugodtságot sugározott, megértést. Felállt, és elém lépett.
-Cher... még nem ismerlek annyira de..-Felnéztem, és vörös tincseimet elsöpörtem arcomból, majd megláttam egy gyönyörű mogyoróbarna szempárt előttem.
-De?..-A gyönyörű barna szempár mélyen belenézett a szemembe, majd az ajkamra pillantott, egy kis ideig. Hasam kicsit összeszorult, kezem megfeszült.
Egyre közelebb hajoltam hozzá, lassan, és végig azt a szempárt figyeltem. Éreztem mentolos leheletét arcomon, hallottam halk lélegzetét, már szinte 4 centi volt köztünk, szememet lassan kezdtem lecsukni, de éppen elkapta a fejét, majd lassan, de határozottan hátralépett.
-De tudom hogy a kapcsolatod Harryvel.. nem veszhet csak úgy el. Bármit csinálsz, ne felejtsd el hogy ő még mindig a legjobb barátod, csak már.. olyan rég látott téged, hogy elfelejtette milyen is volt a kapcsolatotok. Emlékeztesd rá, próbálj vele újra összemelegedni. És ha több is volt köztetek... ne rejtsd el az érzéseidet. De ezt már neked kell eldöntened..
Nagy levegőt vettem, majd kezemet kicsit elengedtem, fejemet lejjebb ereztettem. Pár percig csak álltunk egymással szembe, kerültük egymás tekintetét, egyre kínosabbá vált a beszélgetésünk.
-Liam, mi volt ez az... előbbi?-Ennél kínosabb már úgy sem lehetett volna.
Fejét felemelte, majd beleharapott az alsó ajkába, kezét pedig erősen ökölbe szorította. Arcát pásztáztam, amiről csak annyit tudtam leolvasni hogy gondolkodik. Pár másodperc csönd után, halk szipogással, kicsit elengedte magát, és összébb görnyedt.
-Cher.. még nagyon újonnan ismerlek téged, és tényleg nagyon kedvesnek tűnsz, nem szeretném elrontani ezt a friss barátságunkat egy csókkal. Ráadásul... tudod nekem barátnőm van.. már egy jó ideje. Érted.-vakarta meg tarkóját.
Próbáltam nyugodt maradni. Összeszorult a hasam,  Tényleg nagyon kedves Liam. Megértő, tudom hogy bízhatok benne. Komolyan mondom. És.. talán egy kicsit többet is érzek iránta. De nem fogom két ember kapcsolatát tönkretenni. Nem tehetem ezt.
-Megértelek.. és én kérek bocsánatot. Erről nem tudtam..-Próbáltam a világ legközömbösebb hangnembe elmotyogni mondanivalómat. Mivel ezt már olyan rég elsajátítottam, nem volt nehéz megint semmitmondóan viselkednem.
-Semmi baj, honnan tudhattad volna? De komolyan mondtam a Harrys dolgot. Beszélnetek kéne.

**

-Liam, mi volt ez az... előbbi?
Fejemet felszegeztem, és ránéztem. Sajnos megint belenéztem a szemébe amibe nem kellett volna.. láttam, hogy megbánta, amit kérdezett, láttam hogy várja, mivel magyarázom azt hogy nem csókoltam meg. Nem mondhatom hogy azért, mert nem akartam, mert én nagyon is meg akartam csókolni de.. nem lehet. Ő még nem tudja, de én igen, barátnőd van Liam, nem teheted ezt vele nemigaz?
Az a gyönyörű ég kék szem túlságosan is magával ragadott. De nem tehetem ezt Daniellevel. Ő sokat jelent nekem. Cher Harryt szereti, én pedig Daniellet. Ez így van rendjén. Sehogy máshogy. Oh haver, nehogy valami bajt csinálj. Kérlek, túl fontos számodra Harry is, és Dani is. Csak félek, hogy tényleg belé fogok szeretni. Cher, megőrjítesz!
-Cher.. még nagyon újonnan ismerlek téged, és tényleg nagyon kedvesnek tűnsz, nem szeretném elrontani ezt a friss barátságunkat egy csókkal. Ráadásul... tudod nekem barátnőm van.. már egy jó ideje. Érted.-félve pillantottam arcára, miként reagál erre, és meglepődtem, amikor nem tudtam leolvasni arcáról az érzelmeket. Mintha megfagyott volna. Olyan ridegnek látszott. Felpillantott, hangszintje megváltozott.
-Megértelek.. és én kérek bocsánatot. Erről nem tudtam..
-Semmi baj, honnan tudhattad volna? De komolyan mondtam a Harrys dolgot. Beszélnetek kéne.
Kisebb levegővételek után, csöndbe elindultunk visszafelé. Nem szóltunk semmit. Kicsit kínos volt a csönd, de meg tudtam érteni. Erre nem lehet mit válaszolni, reagálni. Bűnösnek érzem magam, utálok csalódást okozni az embereknek.

-Hazakísérjelek?-Az étterem előtt megálltunk. Cher bepillantott az üvegajtón, és szemei kikerekedtek, amikor meglátta kik vannak bent.
-Hát.. azt hiszem nem kell, látom még itt vannak a többiek is, és gondolom neked haza kell menned. Köszi hogy sétáltunk, legalább egy kicsikét jobban megismertelek.-Hamis mosolyt erőltetett az arcára, de olyannyira látszott rajta hogy csak kínjába mosolygott, hogy elkapta a fejét és sietősen távozott. Még pár percig néztem ahogy eltűnik vékony teste a szürke szmogba, majd fél fordulatot tettem és a tégla falba belevertem kétszer a fejemet. Te mekkora egy hülye vagy. Gratulálok Liam, sikeresen elrontottad egy ember kedvét. Felsóhajtottam majd beigyekeztem az ajtón.
-Haver, hol a francba voltál?-Zayn sietett oda hozzám zsebre dugott kézzel.
-Oh csak elkísértem valakit a..
-Nem lényeges, de Paul beszélni akar velünk. Vagyis már csak veled, mert te elmentél.
Fejbólintással tovább akartam menni amikor visszarántott a karomnál fogva.
-Hé, baj van Liam?
-Semmi csak.. áh semmi tényleg tök jól vagyok.
-Ha bármi baj van.. tudod hogy számíthatsz rám.-Megveregette a vállamat én pedig magamra erőltettem egy mosolyt, és tovább sétáltam.